Dr. Bara Zsuzsa emlékére

A költőt kell segítségül hívnom, hogy el tudjam mondani, mit érzek Bara Zsuzsa halálával kapcsolatban. Munka közben kaptam egy üzenetet és először nem is értettem, hiszen nem sokkal azelőtt beszéltünk telefonon. Aztán felfogtam és akkor lett úrrá az az érzés, amit József Attila olyan pontosan megfogalmaz.

Méltatni szokás ilyenkor azt, aki eltávozott közülünk, de én csak azt mondom: minden ember annyit ér, amennyit a környezete kap belőle. Zsuzsától sokat kaptunk…

Csikóéveinkben lépett be az életünkbe és vele jött az a friss fuvallat is, ami akkoriban kezdte belengeni az iskolát. Több fiatal tanár is érkezett, humanista, pajkos és gyerekközpontú kezdett lenni az élet. A hippi-korszak utolsó rúgása vagy a skolasztika végnapjai érződtek, nem tudom, de jó volt akkor (is) a Bajzába járni. Zsuzsa tevékeny részese volt ennek az áramlatnak. Mosolygós, de mindig összeszedet volt, még az olyan sokak által nem kedvelt tárgyat is, mint az orosz nyelv sikerült elfogadtatnia. És bár ragaszkodott a tárgyhoz, mindig volt ideje arra, aki egy érdekes kérdést vetett föl a történelem órán. Én szilaj gyermek voltam, sokat bosszantottam, de hálás, meleg mosollyal jutalmazta, ha valamit jól tudtam.

Aztán kijártuk az iskolákat, és én valamiért közel maradtam hozzá, egyengetni próbálta az utamat. Megtanulhattam tőle, hogyan legyek úri ember, hogyan gondolkozzak logikusan, és ami a legfontosabb: hogyan kell tanulni. Elképesztő tárgyi tudása volt. Egyszer, kamaszkorom vége felé, amikor már azt hittem, én vagyok a legokosabb a világon, csillagrendszereket fognak rólam elnevezni, kezünkbe akadt két egyforma keresztrejtvény. Azonnal kihívtam versenyre, gondolván, hogy most elkapom.  Persze elvert, mint jég a határt és ezért akkor nem, de később nagyon hálás voltam.

Olyan volt, mint a Mester aki egy magas oszlop tetején ül és a Tanítvány kérleli:

-Mester, dobj le egy kötelet, had másszak fel hozzád!                                                              -Nem tudok kötelet ledobni-mondja a Mester- csak egy vékony selyemszálat, De azt holnap is ledobom és azután minden nap. Magadnak kell megfonnod a kötelet, ha föl akarsz mászni hozzám. Bár kitűnő Mester volt, nem tudom, hogy valaha is föl tudtunk kapaszkodni hozzá…

Egész életében tájékozódott, képezte magát, Doktori címet szerzett, amire teljes joggal nagyon büszke volt.  És én is, hogy a barátomnak mondhattam. Később felnőtt fejjel gyakran felhívtam, ha az élet szerkesztett nekem egy feladványt és nem tudtam a választ. Ő tudta. Egy különösen nehéz időszakomban határozottan és erőteljesen kiállt mellettem. Évekkel később kérdeztem, hogy miért tette ezt? Azt felelte: a barátságok egy életre szólnak. És ennek csak néhány éve.  

Végezetül Cseh Tamást  kérem, hogy segítsen, akit Zsuzsa annyira szeretett.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk
Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?                         

Nyugodjon békében! Nagyon fog nekünk hiányozni.

Törökbálint, 2018. március 14.                                           Szécsi Attila